II. fejezet
Meghallgatás
Reggel van. Kint mindössze 3 fok van, tehát
jó melegen kell felöltöznöm. Reggel nagyon hamar felkeltem az ágyamból. Annyira
izgultam. Remegtem, fájt a gyomrom, ráadásul hányingerem is volt.
Anya lentről
kiabál, hogy menjek reggelizni, de úgy éreztem, hogy egy falat se menne le a
torkomon. Visszakiabáltam, hogy nem megyek le. Aztán elkezdtem azon
gondolkozni, hogy mit vegyek fel. Kinyitottam a szekrényem… sorban hullottak ki
a ruháim. Kicsit kupis vagyok, de ez még elfogadható. Egyik darabot sem találtam
megfelelőnek. Gyorsan átsiettem a nővérem szobájába. Szegény Tori, még mélyen
aludt. Elkezdtem kutatni a szekrényében, és a ruháit a fejére dobáltam. Tori
dühösen megkérdezte:
Tori: - Te meg mi a frászt csinálsz negyed 8-kor a szekrényemben?
Nicole: – Semmit, csak keresek egy jó ruhát. Nekem egy sincsen, amit felvehetnék a meghallgatásra.
Nicole: – Semmit, csak keresek egy jó ruhát. Nekem egy sincsen, amit felvehetnék a meghallgatásra.
Tori: - Te mindenben gyönyörű vagy. Nem az lesz a lényeg, hogy
hogyan fogsz kinézni, hanem hogy hogyan fogsz szerepelni. A producer nem a
ruhádat fogja nézni, hanem a hangodat. Ne parázz már, tök jó leszel!
Én csak
néztem rá, álltam és remegtem.
Nicole: –Köszönöm, de nagyon félek..
Aztán visszamentem
a szobámba és megint kutakodni kezdtem. Végül találtam egy normális ruhát.
Gyorsan felöltöztem,
rendbe szedtem magam. Lementem a konyhába és szóltam anyunak, /aki történetesen
még pizsamában volt/ hogy indulni kéne.
Anya gyorsan felszaladt az emeletre,
magára kapott valami ruhát. Miközben készülődött én már régen a kocsiban ültem
és türelmetlenül vártam. Egyszer csak a nővéremmel megjelennek az ajtóban.
Letekerem a kocsi ablakát és kiüvöltök rajta, hogy próbáljanak meg egy kicsit
gyorsabban mozogni. Persze anyu meg se hallotta, amit mondtam. Csak a zárral
bajlódott.
Mikor végre sikerült bezárnia a lakást, elindul a kocsi felé, de
eszébe jut, hogy bent hagyta a telefonját. Visszament érte. 7 percig volt a
lakásban, aztán megint bezárta az ajtót. Miután bezárt, a kulcs a földre esett
és a lábával a csúszós jégre rúgta. Kétségbeesetten néztem rá az órára. 8 óra
elmúlt 6 perccel és negyed 9-re kéne a színházba érnem.
Megint kikiabáltam az
ablakon, de Tori visszaszólt, hogy már jönnek. Anyuék beültek a kocsiba és
végre elindultunk. Hála istennek, a színház nincs messze, 4 perc alatt oda
értünk. Kipattantam az autóból és berohantam a színház elő termébe. A terem
végéből egy fekete hajú, sötétebb bőrű nő intett felém. Odamentem hozzá és így
szólt:
Kelly: - Szia, a nevem Kelly Waynright. Tehetségkutató vagyok. Gondolom a meg
hallgatásra jöttél…
Remegve ránéztem és válaszoltam...
Nicole: – Igen, a meg hallgatásra jöttem. A nevem Nicole Page.
Nicole: – Igen, a meg hallgatásra jöttem. A nevem Nicole Page.
Kelly egy cetlit ragasztott a bal mellem fölé.
Hirtelen egy mély, határozott hang ordítását hallottam a színpadteremből. Egy
19 év körüli fiú lépett ki az ajtón ledermedt arccal, aztán ezt súgta a fülembe:-
Nehogy bemenj! Ez egy állat! Maga a sátán! – Na, nekem több se kellett. Majdnem
elájultam. Kelly bement a színpadterembe. Egyedül vártam kint, és próbáltam
magamat nyugtatgatni. Aztán egy számot kiáltanak:
- 832!!!
Először nem
kapcsoltam. Lenéztem a számomra… úristen, én jövök! Félve bár, de nem
hitetlenül, besétáltam. A zenei producer nagydarab, kopasz, eléggé ijesztő.
A
napszemüveg majd szétrobban a fején. Én meg csak egyre jobban félek. A földet
nézve mentem fel a színpadra.
Oda álltam a mikrofon elé, de nem tudtam
megszólalni. már fél perce a mikrofon előtt álltam, mikor megszólal a sertés:
Gustavo: -
Husikám, nem jött ki egy árva hang sem a csinos kis torkodon! Most már ideje
lenne valamit kezdened magaddal, mert ha felállok, annak nem lesz jó vége
kis hölgy! –
Csak bólogattam. Hirtelen belép az egyik legjobb haverom a földön,
André, feljön a színpadra és leül a zongora mellé. Kérdeztem tőle, hogy mit
művel, de csak azt a bizonyos ’lájk’ jelet mutatta föl nekem. Bólintott egyet a
fejével és elkezdett játszani a zongorán. Aztán én is elkezdtem énekelni.
Kelly: – Ne már Gustavo, fantasztikus a lány! Nagyon jó hangja van. Jó, lehet, hogy néhány helyen megcsuklott a hangja, de te sem énekelsz mindig tökéletesen.
Én csak bambán és némán állok a színpadon. Andréra bámultam egyfolytában… féltem. A kövér valamennyire megnyugodott, és visszaült a székébe.
Aztán 4 perc hosszas csönd után ezt mondta nekem:
Gustavo: - Hazamész! Összepakolsz! Kelly és én érted megyünk 2 óra múlva! Irány a reptér! Irány Los Angeles!
A szívem majd kiugrott a helyéről, miután felfogtam, mit is mondott nekem Gustavo. Kiszaladtam a színpadteremből. A nővérem volt csak ott, anyát sehol nem láttam. Úgy éreztem, valakinek a nyakába kell ugranom. A nővérem volt ott, tehát ő volt az áldozat. Szegénykét a földre is lerántottam. Ő persze már azonnal tudta, hogy sikerült a meghallgatás. Aztán feltápászkodtunk a földről, és mint a bolondok, elkezdtünk sikítgatva ugrálni.
Tori: – Oké, nyugi, most már elég lesz!
Nicole: – Rendben… de hol van anya?
Tori: – Ne izgulj, csak elment forró csokiért neked, és nekem.
Nicole: – Ah, az most nagyon jól fog esni.. már túl vagyok a nehéz részen, de annyira ideges vagyok még mindig, hogy ráz a hideg. Szó szerint futkosnak rajtam a libák.
Tori: – Futkosnak rajtad a libák?
Nicole: – Igen, mert?
Tori: - Azt úgy szokás mondani, hogy libabőrős vagyok.
Tori csak nevetett, én pedig erre nem válaszoltam semmit. Aztán megjött anya is. A kezéből kikaptam a forró csokit. Persze megint hoztam a formámat, mert az egészet a pulcsimra és a csizmámra öntöttem. –Gratulálok Nicole, ügyes vagy! – gondoltam magamban. Anyunak még nem mondtam semmit a meghallgatásról, de ő sem kérdezett semmit. Gyorsan beültem a kocsiba, hogy senki ne lássa meg a csoki foltot a ruhámon. A nővéremék követtek, és ők is beültek a kocsiba.
Akkor anyu végre kérdezett:
Anya: - Na, hogy sikerült?
Nicole: – 1 óra múlva megyek Los Angelesbe. – válaszoltam lelkesedéssel tele.
Anya: – Úristen! Ez komoly? Nagyon-nagyon gratulálok kislányom! Tudtam, hogy sikerülni fog!
Vágta rá anya. Elengedte a kormányt és elkezdett ölelgetni. Én és Tori közben meg kiabáltuk, hogy figyeljen az útra, és fogja meg a kormányt. Hála istennek, nem történt baj. Igaz, össze-vissza kacskaringóztunk az úton, de túléltük. Ami elég durva, mert ahogy anyu eleve vezet… hát az emberiség hamarabb ki fog pusztulni, mint ahogy számítunk rá.
Megérkeztünk. Ki pattantam a kocsiból, /szerencsésen a fejemet is bevertem/ és már spuriztam is fel a padlásra, a bőröndökért. Leráncigáltam a lépcsőn nagy nehezen 2 nagy bőröndöt, meg egy kicsit, bevittem őket a szobámba… a ruhák természetesen megint röpködtek. Nem tudtam eldönteni, mit vigyek magammal. Ránéztem az órára… már fél óra eltelt! Még 30 perc és itt vannak értem! Sietnem kell!
Amit csak meg tudtam fogni, azt beledobáltam a bőröndökbe. Mire mindent elintéztem, csöngettek.
Anyu lentről kiabál:
Anya: - Kicsim! Itt van Gustavo és Kelly!
Nagyon izgultam. Átöltözni sem volt időm, tehát téli cuccban fogok megérkezni a napsütéses Los Angelesbe. Lerohantam a lépcsőn, de most nem úgy, mint egy megvadult lámacsorda, hanem mint egy megvadult elefánt csorda. Kimentem az ajtó elé, és látom, hogy a reptérre egy hatalmas, hófehér limuzin fog elvinni. Sosem ültem még limuzinban.
A családom a házban, én pedig kint, az ajtó előtt állok. Gustavo és Kelly a hátam mögött. Megöleltem anyát. Aztán megint jöttek a szabályok. Persze, már tudtam mindent, de azért jó volt „utoljára” végighallgatni. A nővéremtől is érzékeny búcsút vettem. Kelly szólt, hogy ideje indulni. Beültünk a limuzinba, és végre elindultunk.
