XVIII. fejezet
A nevem Nicole.
~James~
Nathan hívása után azonnal a parkolóba siettem a kocsimhoz. Beleültem az autóba. Épp beindítani készültem, amikor Kendall kopogott az ablakon. Letekertem és megkérdeztem, mit akar.
James: - Mi van haver?? Most nagyon nem érek rá, rohanok!
Kendall: - Láttam, hogy jössz le... meg akartam kérdezni, hogy elviszel-e boltba. Vennem kéne pár dolgot.
James: - Figyelj Kendall, most nem megy. Tudom hol van Nicole és érte kell mennem. Most!
Kendall: - Tu... tudod hol van Nicole?? O.o Oké, a bolt várhat. Indulás!
Kendall beült az anyósülésre és elindultunk Nicole-hoz. Hosszabbnak tűnt az út, mint gondoltam, mert a drága haverom végig kérdezősködte az egész utat, pedig gondolhatná, hogy alig tudok valamit.
~Nicole~
~Nicole~
Körül-belül 2-3 óra múlva felébredtem. A zápor elállt, a levegőben érezni lehetett az esővíz szagát. Az ereszről csöpögtek a vízcseppek. A nap erősen sütött, a felhőket pedig fújta az enyhe, hűvös, de kellemes szél. A madarak vidáman csicseregtek. Mikor kicsit magamhoz tértem az alvás után, ajtócsapódást hallottam. Gondoltam, biztos Nathan vagy Melani jött haza. Szépen lassan felálltam a székből, a tálat az asztalról a kezembe vettem és bevittem a konyhába, és a mosogatóba tettem. Majd ismerős hangokat hallok a bejárat felől. Kissé megijedtem, de nem foglalkoztam vele. Megnyitottam a csapot és nekiálltam elmosogatni a koszos edényeket. Pár másodperc elteltével megint hallom a hangokat. Elzártam a csapot és fülelni kezdtem. Aztán nyílni kezdett az ajtó és a nevemet kiáltották. Ezt a hangot egyből felismertem. Azt hittem, hogy képzelődök. Nem hittem a fülemnek. Kibicegtem a konyhából és megláttam Jamest és Kendallt. "Úristen." Csak ennyit mondtam... és leültem az ágy szélére. Aztán elkezdtem magamhoz beszélni hangosan.
Nicole: - Hát én megőrültem. Tiszta bolond vagyok...James: - Hahóóó, Nicole! Nem szeretnél hazajönni? :)
Nicole: - Úgy is csak képzelődök.. Annyira hiányoznak a srácok, hogy az agyam kivetíti őket... megőrültem? Meg hát...
Kendall: - Nicole, nem őrültél meg.. tényleg itt vagyunk. :D
James: - Szivem... gyere haza.:)
Én csak szótlanul ültem az ágyon és ráztam a fejem. James odajött és leült mellém. Óvatosan és finoman átölelt.
Nicole: - Te igazi vagy... iga...igazi vagy?? :O
James: - Persze. :) Jajj, Istenem, de édes vagy. :) Annyira hiányoztál... mindennek vége, oké? :) Gyere kicsim, hazaviszünk. :)
Nicole: - James! Kendall! Annyira örülök, hogy itt vagytok! *0* Vigyetek innen, nagyon gyorsan! Hiányoztok, hiányzik az életem, minden... jó, igaz, még fáj a karom, a lábam, meg még sok minden, de nem érdekel! Elakarok mindent felejteni... Shane-t, ezt a balesetet...
A mondatom közepén hirtelen betoppant Nathan és Melani.
Melani: - Hii, húúú, háát... ők.. BTR.. James és Kendall!! *__*
Nathan: - Bocs srácok.. a húgom írtó nagy rajongótok..
Kendall: - Semmi baj.. imádjuk a rajongókat. ;)
Nicole: - Nathan... nagyon nagyon köszönöm, hogy szóltál Jamesnek. :)
Nathan: - Ugyan.. nincs mit. :) A húgom BTR rajongó én meg Sasha Diamond rajongó vagyok ;)
Nicole: - Várj csak... azt mondtad, Sasha Diamond? :o De honnan.....
Nathan: - Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek... de könnyű volt.. a vonások... :D
James: - Na... indulunk vagy ideköltözünk? :D
Kendall: - Wáh, induljunk! Hiányzik a csajom. :D
Nicole: - Milyen csaj? :D
James: - Tori és Kendall... szóval.. "Tendall" lettek. :D
Nicole: - Jujj, dejó! Gratulálok! :D Na.. induljunk már! :D
James felsegített az ágyról. A ház előtt még búcsút vettünk Nathan-től és Melani-tól. A búcsú nehéz volt... mind a ketten igazán remek emberek és nagyon megkedveltem őket. Beültünk a kocsiba. Elindultunk, de alig mentünk 10 másodpercet, James tolatni kezdett. Leengedte a kocsi ablakát és odaszólt Nathan-éknek.
James: - Hé, srácok... nem jöttök velünk? :D
Melani: - Hogy... hogy költözzünk oda hozzátok? :o Dehát nincs pénzünk bérelni a lakást a szállodában és kajára sincs... és csak a terhetekre lennénk.
Kendall: - Figyi, majd mi mindent állunk... van elég pénzünk, elhihetitek. ;D
Nathan: - Fú, fiúk.. ezer hála!
A testvérpár beült az autóba és elindultunk vissza, Los Angeles-be. Az út eléggé hosszú volt. Furcsa, hisz mikor idefelé vezettem, nem éreztem, hogy sokáig tartott volna.Hosszú idő után végre megérkeztünk. Felmentünk lifttel a lakásba. Mindenki iszonyatosan örült nekem. Sophi úgy megölelgetett, csak úgy sajgott mindenem. :D Iszonyatosan jó érzés volt végre újra itthon lenni. A húgom, a nővérem, és a srácok már rettenetesen hiányoztak. Végre minden a régi. Kivéve... az új lakótársakat. :)
Nicole: - Új lakótársakat hoztam. :D Ők itt Melani és Nathan. Testvérek. :)
Láttam Logan szemében, hogy Mel bejön neki. :D
Logan: - Szóval Melani... ezt minden embertől megszoktam kérdezni első találkozáskor: Hány kiló a pasid? :D
Melani: - Haha.. szingli vagyok. :D
Logan: - Hm, nincs több kérdésem. :D Gyere, körbevezetlek a Palm Wood-ban. ;)
James: - Haver, Nathan sem járt még itt... :D
Logan: - Jaaa, gyere Nathan te is. :D
Loganék 20 perc múlva visszaértek. A srácok már azon filóztak, hogy el kéne menni valahová és csinálni kéne valamit... azon gondolkoztam, hogy nem tűnik föl nekik, hogy "enyhén összetörtem" magam a balesetben?Nicole: - Skacok... öm, én nem tudok sehova menni, bocs. :D
James: - Igaz is... az én kicsikémnek gyógyulnia kell. :D
Abban a pillanatban Gustavo berontott az ajtón és bejelentette a BTR világturnéját. Kitalálta, hogy én leszek az "előzenekar" és velük együtt utazom.
James: - De Gustavo... Nicole-nak gyógyulnia kell... így sérülten nem tud táncolni a színpadon meg ugrándozni.
Gustavo: - A turné csak 1 hónap múlva kezdődik James... ma csak a próbakoncert lenne.
Carlos: - Amúgy is.. honnan tudod, hogy hazakerült Nic? :oGustavo: - Épp jöttem hozzátok szólni a turnéról, mikor Logan-t és barátait megláttam a halban. Elmesélte, hogy a szöszi itthon van, innentől kezdve minden oké. ;)
Kendall: - Nem oké... Nicole nem tud színpadra lépni.. nem látod, hogy néz ki? :o
Nicole: - Kösz Kendall... én is szeretlek. :P
Kendall: - Jójó, tudod, hogy nem úgy értettem na. :D
Gustavo: - Kicsit rendbe szedi magát, Tori, Sophi és az új barátnőtök biztos segít neki. A táncolást meg a színpadi mozgást akkor hanyagoljuk. Lerakunk egy széket a színpad közepére és elénekel egy lassú számot... mondjuk a Love Alone-t.
Nicole: - Nekem oké. :D És James kísérhet zongorán? :3
Gustavo: - Felőlem... Na, én akkor lelépek. 30 perc múlva legyetek a parkolóban. A főtéren lesz a koncert. Császtok.
Azzal Mr. G-Rocque már ki is ment az ajtón. Szokás szerint bevágta maga után, mit pedig szokás szerint megijedtünk... pedig már igazán megszokhattuk volna. James adott egy puszit a homlokomra, rám mosolygott, majd utasította a lányokat, hogy segítsenek nekem átöltözni, felrakni a Sasha parókát és megcsinálni a sminkem.
Viszonylag hamar elkészültem. A ruha, amit felvetem nem volt olyan merész, de visszafogott sem. Átmenet Sasha és Nicole stílusa között. Igaz, mind a kettő én vagyok, de Sasha stílusa nem éppen hozzám való. A ruhához lapos talpú cipőt vettem fel, hiszen most nem bírnék megállni magassarkúban. Az öltözéket feldobtuk egy kis kiegészítővel: nyaklánccal, órával és egy karkötővel. A hajamról nem nyilatkoznék... az rózsaszín. :D
Gyorsan a többiek is rendbe rakták magukat és lementünk a parkolóba. Lent ugyanaz a fehér limuzin várt minket, ami idehozott engem. Ezzel a "csodajárgánnyal" kezdődött minden... mondjuk. :D Szép emlékeket idéz fel bennem. ... 10 perc múlva a főtéren voltunk. Rengeteg, és még annál is több rajongó üvöltötte egyszerre a banda nevét és a nevemet... illetve Sasha nevét. Felkonferálás nélkül sétáltunk fel Jamessel a színpadra. Ő leült a fényes, fekete zongora mögé, én pedig a zongora mellett elhelyezett magasított fekete székre. James játszani kezdett. Épp el kellett volna kezdenem énekelni, de nem ment. Valami gátolta azt, hogy a hangom kijöjjön belőlem. Egy belső hang suttogott nekem valamit... valamit, amit meg kellett tennem.
Nicole: - Jó estét! Sajnálom, hogy félbeszakítom ezt a gyönyörű dalt... de valami nem hagy nyugodni. Amit most tenni és mondani fogok, lehet, hogy megutáltatom magam... megint. Biztos ismeritek az érzést: Amikor másoknak akarunk megfelelni és elfelejtjük, hogy kik is vagyunk valójában. Másnak mutatjuk magunkat azért, mert mások véleményét fontosnak tartjuk. De rájöttem valamire: Nem jó, ha másnak adjuk ki magunkat. Mindig legyünk önmagunk és sose szégyeljük a személyiségünket, a kinézetünket. ...
Levettem a parókát a fejemről és a földre dobtam. Megráztam a hajam és a nagy tömegbe néztem. Mindenki mutogatott és döbbent arccal bámultak.
Nicole: - Igen... ez vagyok én. Emlékeztek még arra a lányra, aki rosszul kezdte a pályafutását? Arra a lányra, akiről azt hittétek, hogy fél kiállni elétek és hazug. Nos, ez a lány én vagyok. A Nevem Nicole. Nicole Page. A hajam szőke, és nem rózsaszín. Nem szeretem a fekete, csillogót, mini rucikat. A szemem nem kék, hanem barna. És nem vagyok hazudós, sem gyáva. Én csak egy átlagos lány vagyok, akinek megadatott egy óriási lehetőség és éltem vele. Csak éppen nem úgy, ahogyan kellett volna. Azt gondolom, hogy ha szeretitek a zeném és a hangom, nem fogtok megutálni és kiálltok értem. Sőt... nem is kérem, hogy szeressetek, mint embert. De a zenélést értetek csinálom... a rajongóimért. Azt szeretném, ha mindenki boldog lenne... 
Folytattam volna a mondandómat, de a közönség elkezdett tapsolni és éljenezni. Remekül éreztem magam, megkönnyebbültem most, hogy elmondtam az igazságot. Ekkor a fiúk feljötte a színpadra és csoportosan megöleltek. "Büszke vagyok rád." Hangzott James szájából és megcsókolt. 
